József Attila: Parasztanyóka

Vén, ráncos arca majdnem fekete, Kiszítta régen már a nap heve, Fogatlan szája bús sóhajüreg, Oly csöndes néni és olyan öreg. Fonnyadt karjával multakat ölel, Halálra vár s az tán sosem jön el. Egyformán csöndes, zajt sosem okoz, Sovány kezével lassan elmotoz, Szentképet s egy fényképet nézeget – Öreg korát… Tovább olvasom

József Attila: Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére, Mint jóllakott tuzok, magadba hullva Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat Cibálja, tépi vérek irigy ujja. Hiszen tudod már mi a Végtelenség: A Végtelenség az a magyar bánat S hiába vergődsz haló hattyuként, Szomorubb lélek búsul majd utánad. Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak, E végtelen… Tovább olvasom

József Attila, Espersit Caca, Makó és a költészet

1964 óta (immár 55 éve) minden év április 11-én (József Attila születésnapján) ünnepeljük a magyar költészet napját. Ez a nap a makóiak számára azért is bír(hat) különös jelentőséggel, mert a magyar irodalmat meghatározó költő a Maros menti városban kezdte kibontakoztatni tehetségét, első kötete (Szépség koldusa, 1922) is az itt keletkezett… Tovább olvasom

Heti verselő | József Attila: Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég, kemény a menny és vándor a vidék, halkul a hó, megáll az elmenő, lehellete a lobbant keszkenő. Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon helyezkedik a csontozott uton; kis, száraz nemzet; izgágán szuszog, zuzódik, zizzen, izzad és buzog. De fönn a hegyen ágyat bont a… Tovább olvasom