Bűtölés, bűrharang, kókonya – húsvéti szokások Makón a 20. században

Véget ért a 40 napos böjti időszak, elérkeztünk a naptári és egyházi év egyik legnagyobb ünnepéhez. Blogunkon a Makó néprajza kötetben Markos Gyöngyi néprajzkutató által rögzített húsvéti népszokásokból osztunk meg összefoglalót, kiemelve a makói és környékbeli szokásokat. Minden kedves olvasónknak áldott, boldog ünnepet kívánunk!

A tavaszi népszokások két nagyobb ciklusra oszthatók: az egyik a nagyheti – húsvéti ünnepkör, a másik a májusi-pünkösdi.

A húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe: Krisztus feltámadása. Ekkor ér véget a 40 napig tartó böjt. Az egyházi év mozgó ünnepeinek a központja. Ezt a napot előzi meg hét héttel a farsang vasárnapja, és követi 50 nap múlva a pünkösd. Megünneplésének időpontja 8. sz. óta vált általánossá: a tavaszi napéjegyenlőség (márc.21.) után következő holdtöltét követő vasárnap, azaz március 22. – április 25. között. [Manga János]

A makóiak a karácsony mellett húsvétot tartották, és tartják ma is a legnagyobb ünnepnek.

A hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó időszak a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje. A 40 napos böjt a 7. századtól vált szokássá; 1091-ben II. Orbán pápa iktatta törvénybe.

A böjtölés, ahogy városunkban mondják: bűtölés, a húsvéti ünnepkör legtovább élő szokáseleme. A régi idők böjti fegyelme a 19. században még igen erős volt. Naponta egyszer lehetett jóllakni, tartózkodni kellett a hústól, zsírtól és egyéb állati termékektől. Napjainkra hagyományőrző katolikus családok körében a szigorú böjt napi háromszori étkezést, zsírostól és hústól való tartózkodást és egyszeri jóllakást jelent. A böjt hamvazószerdán és nagypénteken volt a legszigorúbb. Általánosan elterjedt étel volt hamvazószerdán, és más böjti napokon az aszalt gyümölcsből készült cibere, ahogy a makóiak mondják ciböre, és a pattogatott kukorica.

A Kálvária kápolnához, Makó legrégibb épületéhez fűződő szokás, hogy 1954-ig a nagyböjt minden napján reggel 7 órakor misét mondott benne a belvárosi római katolikus plébánia káplánja.

A hívek, pap nélkül, nagyböjt péntek délutánjain keresztúti ájtatosságot tartottak a Kálváriánál. [Tóth Ferenc, Fejér Gábor]

A húsvétot megelőző vasárnap a virágvasárnap, Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe. Ezen a napon a 7. sz. óta pálmát szentelnek. Nálunk ezt a barka helyettesíti. A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű népszokás, de a szentelt barka, mint egyik legjelesebb szentelmény, nagyon fontos szerepet kap a népélet számos területén. Makón a római és görög katolikus lakosság körében a mai napig él a barkaszentelés. Régen a pap adta a barkát, ma a hívők viszik. A megszentelt barkát a pap a templomban elhelyezte, és mindenki vehetett belőle. Otthon a sublótra, vagy a tükör háta mögé került, majd vagy az eresz alá bújtatták, vagy fölvitték a padlásra. Célja mindkét esetben ugyanaz: ne csapjon a házba a villám. Városunkban is ismert volt a szentelt barka egészségmegőrző szerepe. A jószágok ételébe szórtak belőle, valamint egy vastagabb barkaággal kevergették a disznók eledelét. [Jámborné Balog Tünde] Feltételezhető, hogy Makón is gyakorolták valaha azt a Kiszomboron ismert szokást, hogy egy-egy rügyet letörtek és kereszt alakban a ló, tehén homlokán szétdörzsölték, hogy a villám elkerülje. [Bálint Sándor]

A nagyhét a nagyböjt utolsó hete: virágvasárnaptól húsvétig tart. Jeles napjai nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. A tavasz, a természet újjászületésének időszaka az embert környezete megtisztítására késztette és készteti ma is, amely az ünnepi előkészületek szerves részévé vált. A nagyhéten a hagyományos népszokások szorosan kapcsolódnak az egyházi liturgia eseményeihez.

Nagycsütörtök Jézus szenvedéseinek kezdete, ekkor megszűnik a harangozás: a közismert szólás szerint „A harangok Rómába mennek”, és legközelebb feltámadáskor, nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra ezekben a napokban kereplés hívott. Nagycsütörtökön a Dél-Alföld katolikus lakossága virrasztott, Makón a virrasztás a Kálváriánál történt. A szertartás azzal kezdődött, hogy a hívek lobogókkal, kereszttel körmenetben elmentek a temetőkápolnába. Visszaemlékezés szerint az előimádkozó Dávid Péter volt. Utána visszamentek a Kálvária kápolnához és ott éjfélig, más adatok szerint hajnalig virrasztottak. Más vidéken, sőt a környéken is (pl. Apátfalván) a szent sír mellett élő emberek álltak őrt, akiket Jézus katonáinak vagy Krisztus katonáinak neveztek.

Nagypéntek ennek az időszaknak az egyik legnagyobb ünnepe: Jézus kereszthalálának emléknapja. E napon tipikusan keverednek az archaikus tavaszkezdő képzetek, szokások, az egyházi liturgia átélésével. [Bálint Sándor]

Makón nagypéntek mind a római és görög katolikusok, mind a reformátusok körében nagy ünnepnek számított. Erre a napra általános munkavégzési tilalom volt jellemző. Csak azt a munkát végezték el, ami szükségszerű volt.

A nagypénteki közösségi, vagy egyéni ájtatosságban nagy szerepe volt a kálváriának, illetve a szent sírnak. A keresztútjárás délután két óra körül a Belvárosi templomtól indult a Kálváriához. Délután három órakor kezdődött a keresztút. A pap a kápolna elé kitett szószékről beszélt. Visszaemlékezésből tudjuk, hogy a tömeg olyan nagy volt, hogy rendőri felügyelettel az utca végei és a mellékutcák le voltak zárva. 1954 után a szertartás megváltozott: A hívők csak a Kálváriához mentek, és csak a keresztutat végezték. [Fejér Gábor]

A néphitben betegségelhárító, tisztító erőt tulajdonítottak a víznek. Különösen igaznak tartották ezt olyan jeles napon, mint nagypéntek. Úgy vélték, aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. Makón a lányok a Marosra mentek mosakodni. [Barna Gábor]

A böjt ezen a napon a legszigorúbb. Legtovább a katolikusok körében maradt fönn, többen napjainkig nem esznek semmit, vagy csak növényi eredetű ételt. Jellegzetesen makói nagypénteki böjti ételt, salátát készítettek a főtt krumplihoz vöröshagymából: a fölszelt hagymához cukrot, ecetet, olajat, kis vizet adtak. [Tóth Ferenc] Egyedülállóként említik azt a református nagypénteki hagyományt, amelyet bűrharang néven emlegetnek. Bálint Sándor még idősebb makói emberek alapján jegyezte fel, hogy a katolikusok kerepelése helyett a harangozási időben a reformátusoknál a templom előtt elhelyezett emelvényen egy-egy ember zsoltárokat énekelt. Más hagyomány szerint tizenkét diákgyerek a négy világtáj felé fordulva, a toronyban az Óh, ártatlanság bárányát énekelte. Molnár Ambrus 1985-ben már nem találta meg e szokás szóbeli emlékét. Az emlékezetben rögzülést segíthette volna Szirbik Miklós 1835-ben készült feljegyzése, ahol a szokás leírása is megtalálható.

„A régi templom göngyöleg sárral tapasztott sövényből volt, s állott a mostani paróchiák lábjában, azon a helyen, ahol jelenleg a Praeceptori lakhely van. E mellett volt egy fa torony, amelyről azt beszéllik az öregek, hogy nem lévén szabad abban az időben Nagy Pénteken harangozni, az istentiszteletre úgy adtak jelt: hogy 12 Oskolás gyermekek felmentek ezen toronyba és énekelték ezt az éneket: Óh ártatlanság Báránya s a t. és azt nevezték bőr harangnak.”

Molnár Ambrus a fent leírást kiegészítve, a szokás történeti előzményeit levéltári dokumentumok alapján és azok idézésével részletesen ismerteti tanulmányában. Megállapítása szerint a makóiak nem önként mondtak le a nagypénteki harangszóról, „hanem azért, mert itt is, mint mindenütt, meg kellett tartani a reformátusoknak is a katolikus ünnepeket, és a makói paróchus ebbe beleértette a katolikusoknál szokásos nagypénteki harangozási tilalmat is. Ennek a kényszerű helyzetnek lett – az az egyébként mai szemmel nézve kedves szokás, – hogy az 1727 és 1787 közötti időben minden nagypénteken a harangok érc-szava helyett gyermekek énekhangja hívogatta a református gyülekezetet a nagypénteki istentiszteletre.”[Molnár Ambrus] Tóth Ferenc szerint Makón azért sem harangoztak, mert nagy tisztelet övezte a katolikus megyés püspököt, aki hosszabb ideig földesura is volt a városnak. [Tóth Ferenc]

Nagyszombat gazdag hagyományvilágából Makón viszonylag sok megmaradt. Ezek közé tartozik a féregűzés, amely a harangok megszólalásának időpontjában általánosan elterjedt szokás volt. Emlékezetben, az 1920-as évekre vonatkozóan, a szokásnak egyszerű változatát sikerült lejegyezni:

A harangok csak szombaton 10 órakkor szólaltak meg újra. Nagymise vót a templomba. Akkor nagyanyám azonnal mondta, hogy »fogjatok söprűt« és körül köllött söpörni a ház ódalát »kígyók, békák szaladjatok, mert mögszólaltak a harangok«. Ez azér vót, hogy ne lögyön ottan nekünk az udvaron béka mög kígyó, védjön bennünket. Ezt köllött mögcsinálni.”

Nagyszombat délelőttje tele volt asszonyi munkával. Ekkor főzték meg legtöbb helyen a húsvéti sonkát, tojást, kolbászt. Az ünnepi előkészület része volt a sütés (kalács, túrós lepény, később apró sütemények). A tojásokat szintén nagyszombat délelőtt festették.

A nagyszombat leglátványosabb szertartása a feltámadási körmenet. A középkorban húsvét hajnalán tartották. Az újkorban az egyház előre hozta nagyszombat estéjére. Jellegzetesen közép-európai katolikus szertartás, [Bárth János] amelyet Makón is az egyházi szabályoknak megfelelően tartottak: háromszor körbejárták a templomot. Nagyszombaton este véget ért a 40 napos böjt. Makón is úgy tartják, hogy az esthajnalcsillag feljövetele után már lehet húst fogyasztani. A feltámadási körmenet után a hazatérő családok jó része elfogyasztotta a sonkából és tojásból álló húsvéti vacsorát. Ekkor a családfő vacsora előtt megszentelte az ételt. Más családok csak húsvét vasárnap fogyasztottak a sonkából, tojásból, amelyet előzőleg a templomban a pappal szenteltettek meg. A nagyszombati körmenet és a sonka fogyasztása ma is hasonlóan történik.

A nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka különleges népi ájtatossága volt a Jézus-keresés szokása. Makón 1954-ig hajnali két órakor a Kálvária kápolnához mentek a hívek keresni Jézust a szent sírban. 1888-ben a helyi lap így tudósított az ünnep lefolyásáról:

„A húsvéti ünnepek a tavasz verőfénye mellett a keresztény hívők kegyeletes áhítata közt folyt le Makón is. A hívek seregesen látogatták a templomokat, s mindegyiknek volt akkora áhítatos közönsége, mely egy-egy nagy ünnep méltóságának megfelelhet. Első nap valamennyi üzlet zárva volt. A húsvéti ünnepek összhangját nem zavarta meg nálunk semmi kellemetlen esemény!”

A katolikus hívők húsvétvasárnapi szentmiséjéhez szervesen hozzátartozott az ételszentelés. Az ételeket (sonkát, tojást, kalácsot, kolbászt) kosárba tették, szép fehér ruhát raktak bele, és a gazdasszony elvitte a templomba. A megszentelt ételeket régen a vallon eredetű kókonya szóval jelölték. [Bárth János]

A húsvéti szokások közül máig megmaradt a locsolkodás és a tojásfestés. A húsvéti locsolásnak a víztisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték. Neve utal a locsolás egykori módjára: a lányokat gyakran erőszakkal hurcolták a kúthoz, vályúhoz, és vödörszám öntözték rájuk a vizet. A szagos vízzel való locsolás Makón már a 19. sz. végén ismert volt, de nem szorította ki a hagyományos, vízzel való öntözést.

A locsoló versek közül általában a Zöld erdőben jártam kezdetűt ismerték és mondták. Új keletű, egyéni versfaragó alkotta költemény a jellegzetes makói túrós lepényt említi, amely mutatja e hagyományos sütemény napjainkig tartó népszerűségét:

Én kicsike vagyok,
A fogaim nagyok,
A túrós lepénybe
Nagyokat harapok,
Ha kapok
1992

A locsolás jutalma Makón is az étellel-itallal kínálás. Egységes kínálási formák nem léteztek a városban. Mindenütt volt sütemény, a nagyobbaknak bor, később sör.

A tojás szinte egész Európában és Ázsiában a termékenység, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe. A 12. sz. óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat használtak. Leggyakrabban hagymalével, hagyma héjából készült főzettel festettek, de nyerhettek sárga szint a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A tojásdíszítés általánosan elterjedt módja volt a viaszolás és a karcolás.

Húsvétkedd a visszalocsolás napja volt. A 19. sz. végén még élt: „A keddi nap aztán a lányoké és asszonyoké, s ekkor nekik áll jogukban a kölcsönt visszaadni, úgy, a hogy tehetik és ahogy tetszik.”

Áldozócsütörtök a húsvét utáni 40. nap, Jézus mennybe menetelének napja. Ezen a napon volt a harmadikos katolikusok fiúk-lányok első áldozása, s a reformátusok konfirmálása. Az ünnep jellege és jelentősége sokat változott, különösen a rendszerváltoztatás előtti évtizedekben.

Az áldozócsütörtök a reformátusoknál ünnep inkább, az úrnapja meg a katolikusoknál. Áldozócsütörtökön volt valamikor régebben a konfirma vizsga. Akkor konfirmáltunk, reformátusok. Addigra tanultuk be a konfirmáláshon ami köllött, és áldozócsütörtökön volt a konfirmavizsga. Akkor délután vót egy kis uzsonna a gyereköknek, és akkor pünkösd első napján vettük föl az úrvacsorát először. Akkor még úgy vót, hogy a család is ott vót mind, apraja-nagyja. Nemcsak azér, mer ünnepély vót, mer akkor konfirmáltunk, hanem az úrvacsorát akkor még az egész család fölvette. De mostmár ez teljesen kiment a divatbul. Mondjam azt, hogy ha konfirmálnak is, mer az én lányom is konfirmált még akkor, demán az unokák csak mög löttek körösztölve, de mán nem möntek el konfirmálni. Ezt hozta a helyzet.”


Szöveg
Markos Gyöngyi tanulmánya alapján szerkesztette: Apjok Vivien
Az eredeti és teljes szöveg elérhető online>>>

Forrás
Tóth Ferenc (szerk.): Makó néprajza. Makó Monográfiája 5. Makó, 2008. (Népszokások – Jeles napok, naptári ünnepek)

Képek forrása
sulinet.hu

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.