Mit jelentett számomra Tóth Feri bácsi?

A makói József Attila Gimnázium III. A osztályos tanulójaként találkoztam először Tóth Ferenc tanár úrral, aki Buzás László tanár úrtól vette át osztályunkban a történelem tanítását. Bár 1964-ben kinevezték a makói múzeum igazgatójává, az akkor már érettségi előtt álló osztályunkat nem adta át másik tanárnak, ő vitt bennünket a vizsgára. A két év alatt, amíg tanított, korábbi pályaválasztási szándékom (orosz-német szak) úgy változott meg, hogy az orosz nyelv mellé a történelem szak elvégzését tűztem ki célul a szegedi egyetemen. Ez annak is köszönhető volt, hogy Tóth Ferenc tanár úr nem csak a történelem összefüggéseibe vezetett be bennünket, hanem olyan magával ragadó művészettörténeti előadásokat is tartott, diaképekkel szemléltetve a világ képzőművészeti remekeit, hogy mi, diákok igazi áhítattal hallgattuk magyarázatait. Hogy nem lettem művészettörténész, az annak tudható be, hogy az érettségi-felvételi évében Szegeden nem indult művészettörténet szak. Egyébként Tóth Ferencnek akkora szakmai tekintélye volt előttem, hogy meg sem mertem mondani neki, hogy az egyetem történelem szakára fogok felvételizni. Az érettségin történelemből akkor csak szóbeli vizsga volt. A magyarországi munkásmozgalom történetét húztam tételként. Nem volt a kedvenc témám a párttörténet, de megtanultam, mint minden témát, jól el is mondtam, ám a felelet vége felé az egyik munkáspárt neve hirtelen nem jutott eszembe, elhallgattam. A Tanár úr – mintegy átvéve a szót – folytatta és befejezte a mondatomat, így a bizottság számára észrevétlenül átsegített a pillanatnyi nehézségen. Ekkor tapasztaltam meg azt a segítőkész jóságot, tapintatot, amit későbbi ismeretségünk során minden emberi kapcsolatában megfigyelhettem részéről.

Amikor az egyetem elvégzése után visszakerültem tanítani alma materembe, Ő már nem tanított ott, teljes energiáját a múzeumteremtés ügyének szentelte. Néha találkoztunk a Múzeumi Baráti Körben, de Őt a lokális történelem sok-sok makói ága-boga kötötte le, engem viszont az egyetemes történelem nagy összefüggései és a családalapítás ezer teendője foglalkoztatott. Ami minden bizonnyal közelebb kezdett hozni bennünket egymáshoz, az közös iskolánk, a József Attila Gimnázium, amelynek szakmai színvonaláért, mint versenyeztető tanár, én is egyre többet próbáltam tenni mindkét szakterületemen. Az 1990-es év fordulópont volt, ekkor nyerték meg tanítványaim az országos Mátyás király Emlékversenyt. Tóth Ferenc pedig ugyanettől az évtől lett gimnáziumunk Csanád Vezér Alapítványa Kuratóriumának elnöke azzal a céllal, hogy elősegítse hajdani iskolájában a tehetséggondozást. Mivel én 1990 és 1994 között igazgatóhelyettes is voltam, többször találkoztunk hivatalos rendezvényeken. Mindig megcsodálhattam higgadt, logikus, tárgyilagos, ugyanakkor barátságos és színes stílusú felszólalásait, előadásait és figyelhettem azt a hatalmas tárgyi tudást, amivel nemcsak a makói helyismeret gazdag tárházában való biztonságos és rendkívül mély tájékozottságát bizonyította, hanem ugyanúgy felkeltette az érdeklődést mondandója iránt, ahogyan gimnáziumi tanárként is. Egyszerűen lenyűgöző volt.

1988-ban került nyugállományba, de olyan aktivitással dolgozott továbbra is a makói helytörténeti kiadványok és a cikkek sokaságán, hogy mindenkit ámulattal töltött el. Akkor kezdett valójában szakmai példaképemmé válni sokoldalúsága, céltudatossága és hihetetlen munkabírása miatt, amikor már nem lehetett nem odafigyelni arra, mi mindent tett Makóért, hogy ez a kis város a megye, a régió és az ország történészei számára egy fontos vidéki szellemi központtá váljon konferenciáival, a nagyszerű Makó monográfia hat kötetével, a helytörténeti emlékek felkutatásával és megörökítésével, újabb és újabb József Attila emlékek begyűjtésével. Mert Feri bácsinak – az ezredforduló környékétől mertem már így szólítani Őt – nemcsak a helytörténet, hanem az irodalom, az építészet, a művészettörténet, a néprajz, a régészet, a földrajz, a természet és ki tudja megmondani, hogy még mi minden volt a szenvedélye. Igazi polihisztor volt, Makón talán az utolsó.

Újabb szakmai előrelépésemet 2001-ben Ő mozdította elő. Dr. Blazovich László történész, jogtörténész professzor, a Csongrád Megyei Levéltár akkori igazgatója (a Makói monográfia 4. kötetének szerkesztője, a Makó középkori időszakáról szóló fejezet írója, számos makói történészkonferencia és rendezvény kezdeményezője) azt kérte Feri bácsitól, hogy ajánljon neki jó történelem szakos tanárt, aki egy levéltárossal együtt meg tudna írni egy – források elemzésére épülő – makói helytörténeti olvasókönyvet középiskolások és fiatal felnőttek számára. Feri bácsi az én nevemet mondta, majd hozzátette: „Ő a legjobb.” Máig nem tudom, miből gondolta, hogy képes leszek rá, hiszen addig soha nem írtam könyvet, cikket is keveset. Ezzel az ajánlással egészen új távlatokat nyitott meg előttem, ekkor kezdtem foglalkozni helytörténettel, és Gilicze János levéltáros társszerző segítségével 2002-ben megszületett a Város a Maros mentén kötet. Az a bizalom, amit Feri bácsi részéről megtapasztalhattam, máig meghatározó lett életpályámra. Makó és közös gimnáziumunk történetének kutatása megfogott és nem enged el. Önkéntelenül próbáltam követni az általa mutatott példát: cikkeket, könyveket írtam és szerkesztettem. 2011-ben a Megyei Levéltári Napok makói programjában előadást tartottam A makói gimnáziumtól a szegedi egyetemig és azon túl címmel. Azokról a makói gimnazistákról emlékeztem meg, akik a mi kis városunk József Attila Gimnáziumából kikerülve a szegedi egyetemen (majd híres külföldi egyetemeken) kiváló tudósok lettek, orvosok, jogászok, természettudósok, bölcsészek. A legnagyobb elismerésként éltem meg, hogy Feri bácsi az előadás után gratulálva azt mondta, hogy előadásomban tudtam NEKI újat mondani.

Időnként meglátogattam, jóízűen elbeszélgettünk. Vittem neki egy-egy példányt a 2010 óta általam szerkesztett Makói Honismereti Híradóból vagy a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület évkönyveiből. Nem mulasztotta el, hogy dicséretével új ösztönzéseket adjon a további munkámhoz. Egyszer megajándékozott saját könyvtárából egy 1929-es kiadású Makó kötettel, amelyhez dr. Nikelszky Jenő polgármester írt előszót. Könyvtáram egyik legbecsesebb darabjaként forgatom.

Rá, egykori tanáromra is gondoltam, amikor lassan megérett bennem egy terv, hogy régi gimnáziumi tanáraim és kollégáim életpályáit kikutatom, és egy könyvben közzé teszem, hogy ne merüljenek feledésbe kiváló személyiségeik, szellemi örökségük, áldozatos tevékenységük. A Jeles gimnáziumi tanárok Makón (1955-1995) című kötetem bemutatójára 2015 őszén a JAG aulájában, méltó körülmények között került sor. Egy kivétellel minden, még élő Jeles tanár megtisztelt a megjelenésével, Feri bácsi is. Szép ünnepség keretében tudtam átadni nekik ajándékba a könyvet, elismerésem és hálám jeléül. Feri bácsi szerénysége nem tudta elrejteni örömét, később is emlegette, hogy nagy fegyvertény volt a 35 tanár életútját megörökíteni 256 oldalas terjedelemben, és külön kiemelte az alapos kutatómunkára utaló 783 hivatkozást.

2016 nyarán a Honismereti Szövetség és a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület Makón rendezte meg a 44. Országos Honismereti Akadémiát, amelynek nyitóünnepségére díszvendégnek hívtuk meg és virággal köszöntöttük dr. Tóth Ferencet, aki a honismereti mozgalom kibontakozása óta rengeteget tett a hagyományok és a helyismeret tudományos kutatásáért, munkáját 2003-ban Bél Mátyás – Notitia Hungariae Emlékplakettel ismerte el a Szövetség. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy mivel ezen a rendezvényen én is ugyanezt a kitüntetést vehettem át, Feri bácsi mellett ülhettem az első sorban, kedves szavakkal ő gratulált nekem elsőként.

Dr. Tóth Ferenc díszvendég a 44. Országos Honismereti Akadémián, Makón

2018 januárjában a makói múzeumban köszöntöttük 90. születésnapja alkalmából. A szívéhez közel álló ismerős történészek, levéltárosok, néprajzosok, muzeológusok vastag emlékkötetet állítottak össze a „legmakaibb makai”, Feri bácsi tiszteletére. Mosolygósan fogadta a köszöntéseket, az elismerő szavakat. Családtörténetük megírásának terveiről beszélt az örökké aktív ember.

Megtiszteltetés volt számomra, hogy olvasta a publikációimat, hogy időnként levelet váltottunk. Utoljára idén július 18-án vittem el hozzá a Makói Honismereti Híradó legújabb elkészült számát, láthatóan örült neki, ebéd utáni olvasmánynak szánta. Az udvarra nyíló ajtóig mosolyogva kikísért, tovább nem jött a hőségben.

Egy hónap múlva mély megrendüléssel értesültünk valamennyien, az Őt tisztelők és szeretők, Feri bácsi váratlan elhunytáról. Pótolhatatlan, keserű veszteség azért is, mert páratlan az olyan jó, bölcs, türelmes, szerény és hosszú élete végéig aktív, sokoldalú, alkotó tudós ember, aki önzetlenül segített minden – szárnyait épp csak próbálgató – makói helytörténet kutatónak. Ahogy állítólag Dosztojevszkij mondta az orosz irodalmárok nevében: „Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk ki”, úgy a makói helytörténetírók is etalonnak tartották, tartják dr. Tóth Ferenc munkásságát. Nem mérhetjük magunkat sem szakmai, sem emberi nagyságához, csak abban követhetjük Őt, hogy az általa oly nagyon szeretett Makóért teszünk magas minőségi szinten mindent, ami erőnkből telik. Sokunknak mindig Ő marad a PÉLDAKÉPE, mindig érezzük majd hiányát. A makói helytörténetírás legnagyobbjaként velünk lesz mindig. Tiszteljük, becsüljük tudását, mindannyiunk számára nélkülözhetetlen életművét, szeretjük jóságos, derűs, segítőkész személyiségét. És igyekszünk tovább haladni az általa kijelölt úton.

Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna


Kép

Czagány Blanka

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.